|
I
don't wanna be a pinhead no more...
(Ramones
- Pinhead)
2005.06.18.
Salgótarján, Bányász
Tõzsde Cápák, Oi-Mates, Tisztán
A Cél Felé, Diszkrét Félhomály,
Kernel Panic
Végletekig
részletezõ beszámoló, most
már mindenki olvashat!
Szombat (06. 18.) este megvolt a Pinheads' Paradise
nevû talán-majd-hagyománnyá-váló
rendezvény startja a Bányászban.
Jó ideje be volt már harangozva az esemény,
vártam is nagyon- sok zenekar, rági barátok
elsõ bulija Tarjánban, volt zenésztárs
új munkássága elsõ gyümölcsének
premierje, stb. Utálok, és nem is tudok
bevezetõt írni, úgyhogy inkább
nekivágok alkoholszármazék által
el nem torzított memóriám digitális
papírra való átvetítésének!
Szóval… 19:00 felé zuhantunk be a
Bányászba Gergely bátyámmal,
miután átmentegetõztük magunkat
pár tarháló kõpunkon. Andrej
(TC drammör) volt az elsõ ismerõs
és egyben fellépõ, akivel összeakadtunk.
Megkért, hogy ne számoljam, hányszor
hibázik a koncerten. Ezt be is tartottam, nem
számoltam a mellényúlásokat
(amúgy 34 volt…:) Volt a férfiúban
egy kis izgatottság (tudjátok, neki ez
volt azt elsõ…), aminek örültem,
mert aki izgul, az komolyan veszi a dolgot. Ezután
begyûjtöttük a már jelen lévõ
barátokat/barátnõket, élükön
Kalózzal és Ócsival, a Kernel Panic-bõl,
akiket még a Pécsett ismertünk meg
másfél éve egy közös
koncin, tehát régi pajtik, a róluk
szóló kritikám is totál
elfogult lesz. Szigorúan 20:00-ra volt kiírva
a kezdés, ha jól emlékszem, nagyjából
be is lett tartva ez az idõpont (helyes).
A beállás alatt már kaphattunk
egy kis ízelítõt a Tõzsde
Cápák-bõl, amelybõl
adódó feltételezéseinket
 maga
a buli alá is támasztotta. A zene: Leftöver-re
hajazó Ska és HC keverék. Nem igazán
hallgatok ilyen zenéket, ezért is vártam,
hogy mi fog kisülni a dologból. Szeretek
többé-kevésbé tagonként
elemezni egy zenekart, viszont nem mindenkor érdemes.
Most igen. Rady frontemberi szerepben, gondoltam, hogy
jól el fog magának hülyülni,
de felülmúlta a várakozásaimat.
Az ének terén semmi nagy megfejtést
nem kellett keresni, becsülettel végigüvöltötte
a dalokat, de ami külön szót érdemel,
az a mozgáskultúra volt: Az "epilepsziás
roham", és a "gatyába esett
skorpió" nevû táncok keverékét
láthattuk. Nagyon jól bemozogta a színpadot
ÉS a nézõteret (pogó közben
éneklés, egyebek), számomra õszintének
hatott az elõadásmódja, viszont
többen pózerkedéssel vádolták
meg a látottak alapján. Ez legyen is fontos
lecke: én hiszem, hogy õszinte volt a
stílusa, de ezzel úgymond feltette magának
a lécet, és, ha szeretné, hogy
mindenki hozzám hasonlóan hitelesnek találja,
akkor a tegnapi formájának 80% alá
nem adhatja a szintet. Az eddigieket pozitívumnak
szántam, most jöjjenek a kevésbe
sikerült mozzanatok: túl sok szöveg
a dalok között. Nagyon belebonyolódott
néha a mondanivalójába, a "kevesebb
több" alapelv betartása fokozottan
ajánlott ebben a tekintetben. Nem úgy,
mint az énekhang tekintetében. Az standard
HC üvöltés az frankón meg, de
nyugodtan lehetne nyomni több károgást/sima
szövegelést/ordítást. Tudom,
hogy mára már kb. hatszor leírta
magát és átértékelte
"karrierválasztását",
de nem kell félteni, én sem teszem.
Ha valaki képes volt a frontemberen túl
is megvizsgálni a zenekart, láthatta,
hogy gitárosok is voltak a színpadon!
(én meg lassan pályázhatok a "legidiótább
stílusban való riportírás"
díjra) Bizony-bizony, kettõ is. Közöttük
ment a kétgityós zenekaroknál megszokott
(viszonylagos) munkamegosztás. Elég magabiztosan
játszottak, viszont a Ska-s témák
bizony néha nem voltak túl tiszták,
és ezt ugye ennél a stílusnál
nem lehet kikerülni. Mint mondtam, az esetenkénti
ingadozások ellenére korrekten játszottak,
de, szerintem lenne bennük több is. A két
gitárt ki kell használni, szeretnék
több kontrasztot és összjátékot
hallani, sokat dobna a zenén, ne csak az énekest
bámulja közönség! Basszusfronton
semmi kivetnivalót nem találtam, ellenben
megdicsérném Martuszt, igen rövid
idõ alatt (tudom, relatív…) igen
jól megtanulta kezelni hangszerét. Leginkább
pontosság terén kell fejlõdnie,
amikor "egyedül hagyják", néha
mászkál a belsõ metronóm
ide-oda. Összességében: mindhárom
gitár többet vállaljon!
Dob-ügyben szinte ugyanazt tudom elmondani, mint
a többi hangszeresrõl: Semmi gond, de nem
lehetne több is belõle. Andrejt nyugodtan
sorolhatjuk a "kezdõ" kategóriába
technikailag, azonban nagyon jó "alapjai"
vannak, a tempót végig szorosan tartotta,
összefogta a néha elbarangoló gitárosokat.
Nem kell félnie a színpadon, gyakorlással
pedig feleslegessé fog válni a koncertek
elõtti izgalom.
Nem játszottak sokat a fiúk, de a rövid
programba bele tudtak sûríteni saját
dalokon kívül feldolgozásokat is
(Blitzkrieg Bop vendégénekesekkel, meg
Rock the 40 oz). Volt Antalos dal is, õ úgy
nyomta, mint mindig: mint ahogy mindig is nyomja: Antalosan:
Kedvenc pillanataim közé tartozott, amikor
Daveynek néznie kellett a Blitzkrieg szövegét:
A saját dalok tükrözték az egyéni
teljesítményeket: jók, de finomítani
kell õket, nem szabad ennyivel beérni.
A hangzásra õszintén szólva
(itt kiírta a Word, hogy "sablonos kifejezés"!
Már egy program is kritizál!!!!!!!!) nem
igazán tudok visszaemlékezni, amit akár
pozitívumnak is betudhatunk: nem volt észrevehetõen
borzalmas. Komolyan mondom, Boxy fejlõdik, de
amíg ilyen borzalmas felszereléssel dolgozik,
csodát ne várjunk.
 A
második zenekar az pesti Oi-Mates volt.
SHARP zenekarnak voltak beharangozva, skin mondjuk egyikõjük
sem volt. Balfasz viszont igen: késõbb
hallottam, hogy az énekes mennyit kötözködött,
egy vascsõvel való fej-beveréssel
feltéve viselkedésére a tarajos
koronát, gratulálunk neki, többet
nem jönnek. A zene az kõpunk volt, semmi
extra, az este leggyengébb zenekara, õk
is nyomtak Blitzkrieg-et, meg volt Clash is. Hatásukra
megfogalmazódott bennem a kõpunk Ars Poetica:
" Ha nem tudsz mit mondani, mondd: Oi!" Nem
szeretnék róluk többet írni,
unalmas lenne.
Az
egri Tisztán A Cél Felé
mûsorával folytatódott az est, az
intrójuk dallamai után. Õk Krisnás
HC-ben  utaznak,
nem is csinálják rosszul, csak túl
sokáig, he-he. Gityó-basszus-ének-dob
volt a felállás, elég töményen
szólaltak meg 1 gitárral is, az este legjobban
szóló produkciója volt. Nekik már,
mint az közismert, kapható a lemezük,
ezért nem is meglepõ, hogy a saját
dalok domináltak a koncerten. Ezek a saját
dalok abszolút hiteles és energikus HC
nóták, nagy zenei csavarok nélkül;
egyértelmûen a szövegeken van a hangsúly.
A hangszeresek közül kiemelném a basszusgitáros
srácot, aki (hála az égnek igen
tisztán hallhatóan) nagy szerepet játszott
abban, hogy a zenét ne lehessen minimalistaként
leírni. Ez sajnos rá is világított
a zenekar szerintem legnagyobb hiányosságára:
nagyon hasonlóak a dalok, még a tempók,
ritmusok terén sincs sokszínûség.
Az ének itt is le van tudva egyetlen fajta üvöltözéssel,
ezt sem tartom pozitívumnak, bár lehet,
hogy egyszerûen nincs fülem a HC-hez. Az
énekes ettõl függetlenül jól
vitte a vállán a bandát, mozgott
is, jól beleélte magát a szövegek
által megtestesített világmegváltásba.
A gitáros és a dobos pontosan és
artikuláltan játszottak, mindenféle
cifra nélkül. Nem érzem magam abban
a helyzetben, hogy kritizáljam a játékukat,
mert, mint mondtam, nem én fogom megírni
a HC nagykönyvét, de akkor is, nekem kevés
volt a fantázia a ritmusokban és gitártémákban,
pedig egyik zenész sem szenved akut tehetségtelenségben.
Amit viszont véleményem szerint jogosan
kifogásolok: elõször is a "dal
arról, hogy legyen mindenki vegetáriánus."
Tisztelem a különféle étkezési
szokásokat, és ezt mástól
is elvárom. Ne akarjanak a "helyes útra"
terelni. Ahogy bölcs barátom mondta: "majd,
ha a cápa is vegetáriánus lesz…"
Ha az állatok ehetnek húst, mi miért
nem? Nem is szeretnék belemenni a dologba, nálam
a Hardcore stílus egyik legelítélendõbb
(alkalmanként jelentkezõ) betegsége
a papolás. Ettõl eltekintve jók
a TACF szövegei, nagyrészt jól beszélnek,
jó stílusban. Másik problémámra
már utaltam: a koncert hossza. Nem tudom, pontosan
mennyit játszottak, de túl soknak tûnt,
és nem csak nekem. Ezért is mondom, hogy
kellene egy kicsit több változatosság,
mert a végére teljesen ellaposodott a
koncert. Kaptunk hosszú-hosszú "Hare
Krisna! Hare Krisna!..." kántálást,
nem is egyszer, de legalább túl sokszor.
A vége felé jobbomról megérkezett
a nap beszólása: "Megtérek,
csak hagyjátok már abba!" Nem volt
rossz a buli, de ebbõl a zenébõl
feleennyi is elég lett volna, biztos az én
emlékeim is kedvesebbek lennének.
TACF-ék
nem hagytak ott csapot, papot, a teljes felszerelésükkel
együtt elvitték õket. Következett
tehát  az
új dob és az új gitáralapot
színpadra való felinstallálása,
ami igen jó alkalom volt arra, hogy hazarohanjunk
kajáért meg pulcsiért. Azonban
siettünk vissza, nehogy lekéssük a
Diszkrét Félhomály mûsorát.
Már láttam egyszer a zenekart, tetszettek
is, fõleg a hozzáállásuk
és lazaságuk miatt. Ez részben
változott a szombati bulin.
Hosszú volt az átszerelés, de a
közönség lelkesedése kitartott,
nagy örömmel fogadták a bandát,
és sokan már az elején a "Homár"
címû dalt követelték, amirõl
nekem lövésem sincs, hogy micsoda, de jókat
röhögtem a dalra való igény
megtestesülésein: A zenekar trióra
fogyatkozott mióta legutóbb láttam
õket, az énekesi teendõket Pötyi
vállalta magára.
A zene nem változott, továbbra is bevallottan
minimalista punk alapú laza rockzene. Ami változott,
nagyon is, az a zenekari teljesítmény.
Sokkal összeszokottabb volt a banda, mint legutóbb,
nem csak engem leptek meg ezzel a ténnyel, egyébként.
Nem kell már õket "mentegetni"
(késõi idõpont miatt, stb…),
nem voltak kínos pillanatok, ügyesen zenéltek.
Fõleg Davey dobolása mutatott meglepõen
más képet a régi teljesítményéhez
képest: a témái húzóssága
megmaradt, az benne van a kezében, de lassan
elkezdheti komolyan venni magát, mert pl. már
lassan úgy nyomja a double-time témákat
(tudjátok, duplázott punkos tempó),
hogy azt a helyi dobosok jelentõs része
megirigyelhetné. Félreértés
ne essék, hibázott alkalmanként,
de engem sokkal inkább az energikussága
hatott meg, mint a mellényúlások.
Aki hallotta már Pötyit játszani,
az tudja, hogy igencsak ott van a basszgityózás
rejtelmeiben, nagyon ügyes. Amit viszont én
személy szerint nem tudtam, az az, hogy énekesként
sem kell õt félteni! Szkeptikus voltam
a konci elõtt, de igen hamar elszállt
a szkepticizmusom, az esetenkénti hamis hangok
ellenére összességében igen
jól helyt állt a mikrofon mögött
is.
Sanyit sem tudom szidni gitározás tekintetében,
frankón tépte a húrokat. Csak sajnos
mindezt egy helybe állva (egy jól megkoreografált
ugrást kivéve). Mivel a zenekar kétharmada
dobhoz illetve mikrofonhoz van kötve, neki kell
majd a mozgásfelelõsnek lennie.
A legnagyobb meglepetés akkor ért a koncin,
amikor Sanyi egy új lassú saját
dal riffjét kezdte el pengetni. Eddig elsõsorban
nem a dalok miatt bírtam a DF-et, nem igazán
érzem magaménak a stílust, de ennél
a bizonyos dalnál csak néztünk kifelé
Gergõvel a fejünkbõl, hogy ilyet
is tudnak írni a srácok. Az este folyamán
elhangzott egyik legjobb dal volt, gratulálok
a szerzõknek. Ez alapján elmondható
a zenekarról az, ami a dobosukról is:
elkezdhetik nagyon komolyan venni ezt az egészet,
mert ebbõl igenis lehet valami, demót
hamarosan!
A közönség legnagyobb örömére
a Homár is elhangzott a buli végén,
én a dob mellett álltam, ahol elég
rossz volt a hangzás, úgyhogy nem igazán
hallottam, miért a nagy rajongás a nóta
iránt, de majd legközelebb!
Eddigre
már igen késõ volt, jól
meg is fogyatkozott a publikum, pedig én megtettem
a tõlem telhetõt:  akivel
csak dumáltam, annak elmondtam, hogy megéri
megvárni a Kernel Panic mûsorát.
Mint mindig, igazam is lett. A srácok és
lányka zenéjét már ismertem
Without Blue címû EP-jükrõl,
és örültem, hogy végre Kalózzal
együtt énekelhettem a Your
Life, Your Answer (ide linkeld be az oldalukról
a dal letöltését, kösz! -
megtörtént, a szerk.) címû,
kedvenc KP dalomat. A zenekar stílusát
emocore-ként határozták meg, és
nagyjából helyes is a kategorizálás,
kislányos énektõl kezdve torokszaggató
üvöltésekig Kalóz mindent bemutat,
a hangszeresek pedig nagyon változatos alapokat
raknak a vokális kaleidoszkóp (virtuóz
metaforának szántam) alá.
Új dallal kezdett a zenekar a "Szellentés
a Gépben" (Ghost in the Machine) címûvel.
Tetszett a szám, illik a zenekarhoz. Kalóz
rögtön a show elején bemutatkozott
a népnek, nyomta a show-t, kiváló
front-asszonyember, semmitõl nem jön zavarba,
és kreativitásból is feladja a
leckét. (Sapkabegyûjtés, sörösdobozra
vadászás, 2 lánnyal való
táncolás közben éneklés
- ami csak eszébe jut). Az albumon néhol
fellelhetõ hamisságok élõben
szinte sehol nem jelentkeztek, és az üvöltések
is sokkal nyersebbek voltak, mint lemezen.
Új gityóssal büszkélkedhet
egyébként a zenekar, Swarz személyében.
Rá mindenki emlékezhet az egy hónappal
ezelõtti koncerten fellépett Tûrhetetlen
Hozzáállás zenekarból. Nyugodtan
letagadhatná, hogy új fiú, én
sehol nem vettem észre, hogy hibázott
volna (a zenésztársai igen, de ez a mi
szempontunkból ugye elhanyagolható tény),
és egyébként is egy nagyon szimpatikus
srác, illik a bandába. Az On My Way-ben
található tapping-es szösszenetet
(nagyon üt az a rész) is úgy nyomta,
mintha playback-rõl ment volna. Hehe, úgy
mint az elsõ dal alatt halható RLO szám
- Boxy elfelejtette kikapcsolni a CD lejátszót:
A basszer Pant nagyon ötletesen és húzósan
játszott, jól túlhajtva Pötyi
Kustom kombóját (ezt megoldották
késõbb). Ha jól tudom (javítsatok
ki, ha nem), nagyon sok zenei megoldásért
is õ a felelõs. Csak azt nem értem,
miért ült a buli elején?
Ócsi nem volt túl elégedett magával
a koncert után, pedig nagyon jól végigdobolta
a koncertet (nem könnyû ám a KP repertoárját
végigütni!) Igaz, ami igaz, néha
úgy láttam, mintha picit kényelmetlenül
érezné magát. A színtér
sok dobosánál kifinomultabb a technikája,
pl. igen elõszeretettel alkalmaz 4/4-ben furfangos
triola alapú pergetéseket, és a
kezein úgy általában is meglátszik,
hogy komolyan veszi a tanulást. Az egyetlen dolog,
amit javasolnék neki (és Andrejnek és
Daveynek), hogy tanulja meg kávásan megütni
a pergõt. Higyjétek el, jobban szól.
Sajnos Boxy nagyon kiesett az este folyamán tanúsított
tûrhetõ teljesítményébõl,
és durván kicseszett a Kernel-lel. Az
este legváltozatosabb zenét játszó
zenekara voltak, nincs két egy kaptafára
készült daluk, és egy csomó
izgalmas részlet van a zenéjükben,
amit a rossz hangzás sajnos maga alá temetett.
Kár érte. Nekem segített, hogy
ismertem a dalok nagy részét, de szerintem
a közönségbõl sokaknak nem állt
össze a kép, és ez nem az illetõk
fülének, vagy a zenekarnak a hibája.
Volt feldolgozás is, Story of the Year - And
the Hero Will Drown (kétszer), valami Kiko-man
nevezetû Japán reklámzene átdolgozása
(ez még úgy látszik nem jutott
el vidékre), Goldfinger - 99 Red Balloons, és
Ex Costa (Kalóz elõzõ zenekara)
- Saját Hõsök. Kár, hogy a
srácok a végére maradtak, megérdemeltek
volna egy nagyobb/lelkesebb közönséget,
pláne, hogy Pestrõl caplattak le idáig.
Viszont, ha minden jól megy, igen hamar újra
elcsíphetjük õket… Jó
zene a Kernel, önálló ízzel,
jó zenészekkel, letaglózó
élõ show-val.
Örültem,
hogy ott voltam a Pinheads' Paradise-on. Nem volt drága
a belépõ, sok zenekart láthattunk,
a hangzás többnyire elment. Csak a balhét
sajnálom.
Írta:
Rehynn
|
